Reménykedni és várni
„De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem…”
(Mikeás 7,7)
Az Ószövetség milyen sok hívője várta vágyakozva az Urat! Már Ádám és Éva is ragaszkodott Isten ígéretéhez, hogy egyszer majd Megváltót küld nekik. Ábel halála után tudták, hogy a Messiás nem Káintól fog származni. Amikor megszületett Séth, ismét feléledt a jövetelébe vetett reménységük, de várniuk kellett. És így volt ez az egész üdvkorszakon át. Hívő zsidó asszonyok szüntelenül azt remélték, hogy majd az ő gyermekük lesz a Messiás. A szívük mélyén lakozó reménység és vágy következménye volt ez. Sőt, az idő haladtával egyre erősebb lett a bizonyosságuk, hogy eljön, akit várnak.
Könnyen hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez a vágy a századok során ellanyhult, amint egymás után jöttek a nemzedékek. Vajon gondol-e az Úr az ígéretére? Bizonyára nem hagyja beteljesülés nélkül! És mégis, száz és száz esztendő telt el, mire megszületett a Megváltó, amelyre a hívők reménységgel vártak.
Ézsaiás így írt: „Mert gyermek születik nekünk…” – noha még több mint 600 esztendő választotta el annak születésétől. Továbbá ezt is írta: „… fiú adatik nekünk” (Ézs 9,5), noha az idők teljessége még a messzi jövendőben volt. Tehát látta az ígéretet, mintha már be is teljesedett volna.
Később is olvasunk az Ószövetségben reménységről és várakozásról. Talán a reménykedők száma valamelyest lecsökkent. Az Ószövetség ezekkel a komoly szavakkal zárul: „…hogy pusztulással ne sújtsam a Földet, amikor eljövök” (Mal 3,24). Ilyen volt a zsidó nép állapota országukban, mintegy négyszáz esztendővel azelőtt, hogy Krisztus a Földre jött. És amikor eljött, kénytelen volt ezt mondani: „Most megy végbe az ítélet e világ felett…” (Jn 12,31) Mit látunk mi ebből az ítéletből? Az emberek számára még el van halasztva, hogy helyt adjon a kegyelemnek.
Azokban a sötét napokban is, amikor első eljövetele történt, voltak, akik üdvözítő Istenükre vártak. Gondoljunk csak Simeonra. Igaz és istenfélő ember volt. Oly buzgón várta a Messiás eljövetelét, hogy isteni kijelentést kapott: nem hal meg mindaddig, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát. Amikor ez beteljesedett, tökéletesen megnyugodott: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet” (Lk 2,29-30). Voltak abban az időben mások is, akik ilyen nagy vágyakozással várták Krisztus eljövetelét. Ezek egyike Anna volt, Áser törzséből. Hogy került ebből a törzsből való személy a másik két letelepedett törzs közé? Talán egyik utódja volt azoknak, akik Ezékiás felhívásának engedelmeskedtek, és a páskát Jeruzsálemben ünnepelték? (2Krón 30,11) Ragaszkodott atyái hitéhez, és azon kevesek egyike volt, akik azokban az időkben is ezt tették. Lehetségesnek tartotta, hogy a Messiás születésének jó hírét közölje mindazokkal, akik Jeruzsálemben megváltásukra vártak. Kitartóan ott volt a templomban, hűségesen végezte az imádkozás szolgálatát. Nyilván ismerte mindazokat, akik erre a jó hírre vártak, és Isten erőt adott ennek az idős asszonynak, hogy a jó hírt közölje mindazokkal, akiknek a szívében ugyanez a vágy élt.
Nekünk is szól egy jövendölés az Úr eljöveteléről. Az Úr megjelenik újra mindazoknak, akik „várják Őt üdvösségükre” (Zsid 9,28).
Várjuk az Urat? Vágyakozva tekintünk az eljövetelére, vagy vannak olyan dolgok is az életünkben, amelyek miatt szívesebben távolabbra halasztanánk? „Nem késlekedik az Úr az ígérettel…” (2Pt 3,9) Mi azonban késleltethetjük életmódunkkal, erőtlen bizonyságtételünkkel, imádságban való hanyagságunkkal. Legyen azért olyan az életünk, a bizonyságtételünk és az imádságunk, hogy hamarosan Gyülekezetének utolsó tagja is hazataláljon. Akkor teljes számban együtt lesz az Ő népe, és visszajövetelének nem lesz akadálya. Legyünk azért kitartóak a reménységben és a várakozásban, hogy azután mindörökké vele legyünk.
Mihály Sándor