Az élet igéje
Jézus megszólította: „Adj innom!” (János 4, 7)
Ökumenikus Imahét – 2015
Az ökumenikus imahetek gyökerei több mint két és fél évszázadra nyúlnak vissza a múltba. A kezdetben helyi, vagy kisebb-nagyobb térségek közösségeinek ima összejövetelei, kezdeményezései - a közös célokért, a keresztyén egységért - fejlődtek az idők során egyre tágabbá és egyetemesebbé. Már a 18. századtól kezdődően, elsősorban protestáns hívők köréből indultak el a helyi, közös könyörgések a sok részre tagolódott egyház egységéért. Imamozgalmakat, illetve közös imaalkalmakat hirdettek sokfelé a világban. A 20. században/-tól pedig már egyre gyakoribbak és kiterjedtebbek lettek az ökumenikus imaalkalmak. Angliában 1908 januárjában tartották első alkalommal az egységért hirdetett IMANYOLCADOT, melyre mindenkit hívtak, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Ez az esemény tekinthető a később rendszeressé és általánossá váló egyetemes imahetek legközelebbinek tekinthető előzményének. 1968-ban az Egyházak Világtanácsa Hit- és Egyházszervezeti Bizottsága, valamint a vatikáni Keresztény Egység Pápai Tanácsa közösen kezdte meg az imahét szövegének előkészítését. Így alakult ki a felekezeteket átfogó nyolcnapos imasorozat, amely alkalmak „hivatalos" ideje január 3. hetében van, ami azonban csupán iránymutató dátum, helyenként lehet eltérés. 1968 óta napjainkig évente közös imafüzet készül, melyet a világ bármely táján élő keresztények egységesen használják ezen a héten. A 2015-ös imahét témáját a brazíliai keresztények dolgozták ki, mottója Jézus kérése a samáriai asszonyhoz: „Adj innom!" (Jn 4,7)
Szadán ebben az évben rendhagyó módon, csupán három alkalommal jött össze a község keresztény testvérisége. Sajnos jelenleg egyik felekezetnek sincs közöttünk, a községben élő lelkipásztora. Azok a lelkészek pedig akik eljöttek közénk ezen a héten hirdetni az imára buzdító gondolatokat, egy-egy estét tudtak vállalni, mivel másutt is szolgálatot végeztek. Így hallhattuk Isten üzenetét a Baptista Imaházban Koncz Zoltán református lelkésztől, a Református Templomban Balázs András katolikus káplántól, a R. Katolikus Templomban pedig Kotán Béla baptista lelkipásztortól.
Az idei imahét alkalmain, egy megható és elgondolkodtató a kép tárult elénk Krisztus találkozásában a samáriai asszonnyal. Világos képet kaptunk arról, hogy hogyan viszonyul a Megváltó a bűnös emberhez, aki az üdvösséget keresi és kész meghallani Krisztus hívó szavát. A János evangélista által leírt történet szerint Jézus elhagyta Júdea tartományát és Galileába indult. Így keresztül kellett mennie Samárián. Elfáradt az úton, és a déli napsütésben leült a kútnál, amelyet Jákob pátriárka épített ezerhétszáz évvel azelőtt. Megszomjazott, de nem volt korsója, hogy vizet vegyen. Tanítványai bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. Jézus egyedül maradt. Ekkor egy asszony odament korsóval vizet meríteni, és Ő inni kért tőle. Ez ellenkezett a kor szokásaival: a férfiak soha nem fordultak közvetlenül egy asszonyhoz, főként nem ismeretlenül. Ezen felül pedig a júdeaiak és a samáriaiak vallási megosztottságok miatt előítéletekkel tekintettek egymásra. (…) Jézust azonban semmiféle akadály nem gátolja, és beszélgetni kezd az idegennel. A szíve mélyére szeretne hatolni, és kér tőle: „Adj innom!”
Kér, mert fáradt és szomjas. Az élet ura nem rejti el valódi emberségét. Kér azért is, mert tudja, hogy ha a másik ad, akkor könnyebben megnyílik, és kész lesz arra, hogy ő is elfogadjon. Ebből a kérésből indul ki a beszélgetés. Még a rendetlen együttélés miatt sem dorgálja meg. A párbeszéd folytán leomlottak a védekezés falai, és feltárult az igazság: a víz (az élet), amelyet Jézus hozott. Jézus azonban nem akar felülkerekedni az asszonyon. Ő, aki bármit meg tud adni, most kér: „Adj innom!” Erre az asszony otthagyta a korsóját (ami abban a pillanatban a legértékesebb volt számára), mert ennél jóval nagyobb kincset talált.
A víz minden élethez nélkülözhetetlen, és a száraz vidékeken, mint Palesztina is, még jobban látszik, mekkora nagy érték. Amit Jézus ajándékoz nekünk, az „élő víz”. Ez jelképezi az általa kinyilatkoztatott Istent, aki Atya és szeretet, aki Szentlélek, isteni élet, amit elhozott. Jézus összes ajándéka élő, és az életet szolgálja.
Ez a történet az ökumenikus párbeszédet illetően is tanít bennünket, ez a hónap pedig minden évben különösen felhívja erre a figyelmünket. A keresztények egységéért meghirdetett imahét rádöbbent bennünket, hogy már túl régen tart a botrányos szakadás az egyházak között, és arra hív, hogy gyorsabban haladjunk a felé a mély közösség felé, mely nem ismer akadályokat, ahogy Jézus is legyőzte a szakadást a zsidók és a samaritánusok között.
A keresztények között élő szakadás pedig csak az egyik a sok széthúzás közül, amely a környezetünkben tapasztalható: félreértések, békétlenség a családban, feszültség a munkahelyen, harag pld. a betelepültek iránt. A bennünket elválasztó falak legtöbbször szociális, politikai vagy vallási okokból épülnek, de lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert mások a szokásaink, a hagyományaink, és ezt nem tudjuk elfogadni. Ez robbantja ki a konfliktusokat a népek és nemzetek között, de ez szül ellenségeskedést a lakóhelyünkön is. Vajon nem nyílhatnánk meg mi is, hogy befogadhassuk a másikat Jézus példájára, legyőzve a különbözőségeket és az előítéleteket? Miért ne hallhatnánk meg, amikor megértésért, segítségért vagy egy kis figyelmességért kiált a másik. Aki ellentétes oldalon áll, vagy más kultúra, más vallás vagy társadalom gyermeke, abban is ott rejtőzik Jézus, és kérésével hozzánk fordul: „Adj innom!” És amikor rajtunk a sor, mi is kifejezhetjük szükségleteinket, nem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy „szomjazunk”, és mi is azt kérjük: „Adj innom”.
A Megváltó ebben az esetben is keresi az elveszett bárányt, hogy azt az Atyához vezesse. Ha figyelmesen olvassuk a történetet, láthatjuk, hogy az asszony alázatos figyelemmel hallgatja Krisztus, és ezért következhetett be részéről a felismerés, hogy maga a Messiás az akivel beszél. Hiszen később, mikor a városba siet, azt mondja a népnek: „Jöjjetek, talán ő a Messiás.” Szívében változás történik, aminek következtében Jézus követőjévé válik. Nyilván, ha az asszony a beszélgetés során saját maga igazát és tetteit igyekszik bizonygatni és igazolni, nem vette volna észre azt a hatalmat, mellyel Krisztus beszél és elmarad a megtérés. Sokszor az ember Istennel való beszélgetése során jobban figyel saját magára, mint Istenre. Nagy jelentőséggel bírt ez a találkozás, mert az asszony további életének és tanúságának ereje lesz a nemzetségében, ahogy az kiderül János elbeszéléséből: „Abból a városból sokan hittek benne…”.
Törekedjünk ilyen találkozásokra Istennel, hogy az hitünk megerősödésére és üdvösségünkre szolgáljon.
Mihály Sándor