Május 18-án hitmélyítő alkalmakon voltunk együtt. Vendégünk Sellyei Imre vácegresi lelkipásztor volt, aki először járt a szadai gyülekezetben, ezért rövid bemutatkozással kezdte szolgálatát. Délelőtt a kegyelem, délután pedig az imádság volt előadásainak témája.
A kegyelem diadala
Délelőtt János 8, 1-11 alapján, a házasságtörő nő példázatán keresztül hallhattunk tanítást, hogyan nyilvánul meg Isten kegyelme egyének életében, hogyan nyilvánul meg a kegyelem diadala egy bűnös ember életében.
Az előadásból megérthettük azt, hogy Isten a szeretet. Erről tesz bizonyságot még a bűn nyomait magán hordozó világ is. Minden az Isten irántunk érzett kegyelmének, szeretetének bizonysága, sőt annak, hogy ő gyermekeit boldoggá kívánja tenni. Azonban Igéjében nyilatkozik meg az ő lénye a legteljesebben. Azon belül is szeretetének legfőbb bizonysága az a tény, hogy szent Fiát e Földre küldte megváltásunkért. A bűn elidegenít Istentől, Sátán pedig félrevezetni akarja az embert azzal, hogy Istent szigorúan igazságos, hajthatatlan, sőt kegyetlen úrként tüntesse fel. Mindennek hatalmas cáfolata a valóság, hogy "az Ige testté lett... és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal". Jézus földi élete, az emberek, a bűnösök iránt érzett gyengéd, segítő szeretete, kegyelme, majd értünk vállalt kimondhatatlan szenvedései és halála mind egyértelműen fejezik ki Isten felénk irányuló kegyelmét, irántunk érzett szeretetét.
Az imádság fontossága, lényege
Ez volt a délutáni alkalom témája. Lukács 11, 1-8 igehely alapján hallhattunk előadást, amelyben egyik tanítványa arra kéri Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni.
Mi is tanulhattunk az elhangzottakból, hiszen imaéletünk javítása érdekében is hangoztak el tanácsok. Az imádság az ember egyetlen, mégis tökéletes eszköze, amellyel a földi élet keretei között közvetlenül - bárhol és bármikor - kapcsolatba léphet alkotójával, Istennel. A lélek lélegzet vétele. A legfontosabb kapcsolat. Beszélgetés Istennel. Maga Jézus Krisztus is imádság révén őrizte szoros egységét az Atyával, akit mindennél és mindenkinél - önmagánál, az életénél is - jobban szeretett. Jézus Krisztus földi élete egyetlen, folyamatos imádság volt: állandó szeretetkapcsolat Istennel, telve hálaadással, mély, ragaszkodó szeretettel. Neki nem esett nehezére "szüntelenül" imádkozni, hiszen ez olyan volt számára, mint a lélegzés. Az ember számára is akkor van értelme a szüntelen imádságnak, ha Jézuséhoz hasonló. Ő adott igazi példát számunkra az imádságról.
Tudunk-e igazán naponta, rendszeresen imádkozni? Naponta különböző élethelyzetekben hosszú időket kényszerülünk várakozni, az azonban természetes, hogy a világmindenség Urát azonnal elérhetjük?! Nem mindig ugyanazokkal a szavakkal fárasztjuk Őt? Egyáltalán, kihez - és ki által - imádkozunk? Az egyedül igaz Istent imádjuk, vagy csupán egy általunk alkotott, torz bálványt? Valóban Atyánk Ő? Vagy csupán egy távoli, kívánságteljesítő "automata", akinek naponta benyújtjuk a listát kéréseinkről, elvárásainkról? Halljuk-e a válaszát, és egyáltalán, érdekel-e minket, mit felel?
És mi a helyzet a gyülekezeti imaéletünkkel?
Az imádságban bátortalan testvérek felé a következő tanácsok hangoztak el: már otthon határozd el; imádkozni fogok, ha kell írd le előre, légy bátor, konkrét, rövid és őszinte, a legfontosabb, hogy higgy az imában.
Az ún. „rendszeres imádkozók” felé is szólt testvérünk és különböző veszélyekre hívta fel a figyelmet: az imádság ne megszokássá váljék, ne önmagunk igazolására, ne mások kritizálására történjék, és főleg nehogy hit nélkülivé váljon.
Végül a legfontosabb tanács, ha gyülekezeti életünk eredménytelen, meg kell vizsgálni, tudunk-e együtt gyülekezetként imádkozni.
Köszönjük Istennek ezt a tartalmas napot, és Sellyei testvér szolgálatát közöttünk.
Mihály Sándor