Iskolakezdés - Újrakezdés
Ez a nyár is elmúlt. Remélhetőleg jutott benne idő pihenésre, kikapcsolódásra. Szinte észre sem vettük, máris itt a szeptember, és ha szeptember, akkor iskolakezdés, valami újnak a kezdete. Várnak az új feladatok, a gyermekek új osztályba mennek, többen közülük új iskolába, de olyan nehéz újra lendületet venni… Új erőre van szükség ahhoz, hogy újra belerázódjunk a hétköznapokba.
Megvan az ideje az alapismeretek megszerzésének, és megvan az ideje az arra való építésnek is. S aki nem használja ki a rendelt időt, később csak egyre nagyobb erőfeszítések árán tudja majd pótolni. Ez nem jelenti azt, hogy később már nincs szükség tanulásra, sőt… Az utóbbi évtizedekben már szinte elképzelhetetlen, hogy valaki a fiatalkori iskolai évei alatt megszerzett bármilyen tudással végig tudja dolgozni az életét anélkül, hogy menet közben ne kelljen magát tovább képezni (akár intézményes formában, akár autodidakta módon). Olyan mértékű a változás, hogy csak kapkodjuk a fejünket, és aki nem frissíti folyamatosan a munkájához szükséges ismereteket, hamar lemarad, és aztán előbb-utóbb ki is marad.
Istennél a változás ismeretlen fogalom, mert ő tökéletes. Nekünk, embereknek az életben maradás feltétele. Mégis időnként Isten helyébe helyezzük magunkat, amikor ehhez hasonlókat mondunk: „Én már csak ilyen vagyok,...” S a folytatást ugyan nem mondjuk hozzá; talán meg se fogalmazzuk magunknak, de ha mögé néznénk annak, amit kimondtunk, rájönnénk, hogy valami ilyen következne belőle: „…és ilyen is maradok. Mindenki más meg – még Isten is – legyen szíves alkalmazkodni hozzám.” Ilyen hozzáállással szinte minden lepereg rólunk, és semmit nem haladunk előre. „Mert mostanra már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy Isten beszédeinek alapelemeire tanítsanak titeket...” (Zsid 5,12-14).
A földi életünk felkészítő iskola az örökkévalóságra. Arányaiban közel sincs olyan hosszú, mint akár a 8 általános a földi élet hosszúságához képest. Ebben az iskolában a felkészülés eredményessége nem a tanulók képességein múlik, hanem a készségükön. Itt egyedül a Mester képességei számítanak, amelyek korlátlanok. A mi feladatunk bízni az Ő korlátlan képességeiben és jó szándékában; abban, hogy Ő – hatalma és szeretete révén – képes és kész mindenből az előrehaladásunkat munkálni. „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott.” (Róm 8,28). S ha valaminek híján vagyunk, önmagában nem hátrány: Ő kész pótolni, ha kérjük ezt Tőle. „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja. (Jak 1,5).
Mindennapi életünkben gyilkos teljesítmény-verseny folyik, s ez már az iskolai tanulmányok idején elkezdődik. A gyengén teljesítőket hamar eltapossák, félreteszik. A mi Mesterünk viszont fokozottan törődik a kicsikkel, a lenézettekkel, az önbizalom hiányában szenvedőkkel, sőt itt az elsőkből – alázat híján – könnyen utolsók lehetnek, és az utolsókból – gyermeki bizalom által – elsők. Ebben az iskolában a fejlődés záloga nem az, hogy minél több dolgot megértsünk ésszel, hanem az, hogy minél több dolgot megvalósítsunk a megértett igazságokból. A záróvizsgán pedig maga a Mester áll majd velünk szemben, és azok után, amit tett értünk, ugye, nem gondoljuk, hogy neki érdeke lenne „meghúzni” minket?! „Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk?” (Róm 8,33-34)
Új erőre van tehát szükség ahhoz, hogy újra belerázódjunk a hétköznapokba. Vannak persze akiknek éppen a változatlanság monotonságának elhordozásához kellett és kell a mindennap megújuló erő. Akiknek a nyár nem a pihenés időszaka volt, hanem a testi vagy lelki nehézségek, betegségek, erőtlenségek további elviselésének az időszaka. A fáradtság földi életünk velejárója. Mindnyájunkat érint, bármilyen is az életkorunk és a testi-lelki állóképességünk: „Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak…” (Ézs 40,30)
Ha most nehezen megy újra lendületet venni a mindennapokhoz, ne feledjük: Isten az erő forrása, aki „Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi.” Legyünk vele, a földkerekség teremtőjével állandó kapcsolatban, bízzunk benne és akkor megtapasztaljuk: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31)
Ilyen lankadatlan szárnyalást, futást és járást kívánok:
- a pedagógusoknak;
„A tanítók ne ímmel-ámmal, hanem teljes odaadással járjanak el hivatalukban, szemük előtt tartva mindenkor, hogy nem valamilyen kicsi és alávaló, hanem a lelki élet szempontjából jelentős és a társadalom javára is nagy dolog van rájuk bízva, melyben ha jól forgolódnak, nagy hasznot, ha rosszul, nagy kárt tehetnek, és amelyről különös számadással tartoznak Istennek" (Szikszai György: Keresztyéni tanítások és imádságok!)
- a gyermekeknek;
„A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek ismerete az eszesség.” (Péld 9, 10)
„Mert az Úr ad bölcsességet, az ő szájából tudomány és értelem származik.” (Péld 2, 6)
- a felnőtteknek;
„Akik versenypályán futnak, mind jól szaladnak ám, de csak egy nyer végül díjat a küzdelem után...
Ezért teljes gőzzel hajtok, én nem hagyom magam! Tudom, célba érve, harcomnak nagy jutalma van.
Mikor versenypályám végén a mennybe érkezem, igaz bírám elé állok, s ő így szól majd nekem:
"Nemes harcod megharcoltad, futásod véget ért - gyere, vedd át méltó díjadat a kitartásodért!"
( 1.Kor 9,24-25 alapján – Mike duó éneke)
Használjuk ezt a Tőle kapott erőt úgy földi dolgaink elvégzésére, hogy a földi zarándoklásunk ne csak az idő múlásáról szóljon, hanem a cél felé, a mennyei Sionhoz, a Vele való találkozáshoz vigyen bennünket egyre közelebb.
Mihály Sándor