"Ezenfelül tudjátok, hogy az idő sürget: ideje már az álomból felébrednetek, mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk. Az éjszaka múlik, a nappal pedig már közel van."
(Róm 13,11-12a)
„Az idő sürget: ideje már az álomból felébrednetek!” – figyelmeztet Pál apostol. A hitetlenség sötétjében él a világ. Zsúfolt életük, ezerféle tennivalónk bennünk, hívőkben is könnyen sötétbe borítja Krisztus világosságát; olykor szívesebben választjuk a homályt az igazság fényénél. Advent első vasárnapja megtérésre, újrakezdésre mozgósít mindnyájunkat. A hívőket is – vagy éppen elsősorban őket.
„Az éjszaka múlik, a nappal pedig már közel van.” Krisztus napja felragyogott a világban. Téli köd fedi be a zúzmarás tájat. Az egymástól való elidegenedés, gyűlölködés, szeretetlenség, bizalmatlanság sötétje lepi el újra meg újra az emberiséget. Nekünk azonban mégis Krisztus világosságában kell járnunk. Hassa át az életünket, hatoljon be szívünk bensejébe, hogy így mi magunk is „világító emberekké”, Krisztus fényességének hordozóivá és sugárzóivá lehessünk. A világnak világító emberekre van szüksége, akik tanúságot tesznek az igazságról.
Előfordul néha, hogy észre se vesszük, mikor bóbiskolunk el, hogyan nyom el az álom. Csak a felébredéskor eszmélünk rá, hogy az imént még aludtunk. Az advent ébredésre szólít: megvizsgálom, milyen tekintetben alszik a lelkiismeretem, a Krisztus-hűségem, az emberek iránti szeretetem, milyen álomból kellene felébrednem, s ébresztenem környezetemet is.
Jézus virrasztásra szólít fel. Az éjszaka sötétjében a többség alszik. Vannak azonban olyanok, akik – másokért, a többiekért vállalt szolgálatból – éberen virrasztanak: újszülöttjüket csitítgató édesanyák, a beteg fölött virrasztó családtagok vagy egészségügyiek, az emberek biztonságáról és védelméről gondoskodó szolgálattevők. A virrasztók kisebbségben vannak az alvó többséggel szemben, szerepük mégis életfontosságú az egész közösség számára.
A világot elöntötte a hitetlenség sötétje: a hívő embernek ilyen környezetben kell elvállalnia a virrasztás szolgálatát. A világ úgy él, mintha Isten nem volna – a virrasztóknak kell ébren tartaniuk Isten létének tudatát, kell teret adniuk Isten jelenlétének. A világ úgy él, mintha a földi élet örökké tartana – a virrasztóknak kell fenntartaniuk Krisztus eljövetelének tudatát, őrizniük a vágyat és a várakozást. A világ saját tündöklésével sötétíti el az emberszív mélyeit – a virrasztóknak az Úr világosságával kell bevilágítaniuk a sötétségbe és a hamis fények káprázatába. Sóvárogva várjuk tehát, hogy valóra váljék reményünk, s beteljesedjék üdvösségünk.
Mihály Sándor