Van, aki közismert. Mindenki tudja róla, kicsoda, hiszen „közszereplő”. Van, akit leinformálnak. Begyűjtik az információkat, és azok alapján képet alkotnak róla. Van, aki elküldi az önéletrajzát. Van, aki személyesen bemutatkozik.
A VIP-személyek [very important person: nagyon fontos személy – a szerk.] közt kétezer éve dobogós helyen van a Názáreti. Nem csak a keresztény világban foglalkoznak vele: személye állásfoglalásra kényszerít más kultúrákban élő embereket is.
Egy fontos beszélgetésben Jézus fel is teszi tanítványainak a kettős kérdést: „Kinek mondanak engem az emberek?”, azután pedig: „Ti kinek mondotok engem?” A történet úgy folytatódik: „És tanítani kezdte őket…” (Mk 8,27–31) Jézus bemutatkozott, hogy valóban ismerjék őt. Azt hitték, ismerik. De nem elég „belekóstolni”, őt meg kell ismerni.
Vasárnaponként bemutatkozik a mi Urunk. Teszi ezt sokadszor, oly módon, hogy tudja, mi ismerni véljük, de valójában egy élet kevés, hogy megismerjük őt, s megtanuljuk, ki is ő, mit is jelent számunkra. Nem udvariaskodó, felszínes bemutatkozás ez, hanem a lényeget megmutató. Ki is az a Jézus, akire figyelünk, akit követünk, akihez szívünk szeretetével ragaszkodunk?
Kemény szavú Jézus. A szelíd szemű Úr Jézus, a nem lármázó Úr szolgája itt váratlanul nyilvánul meg. Vitatkoznak is a hallgatók Jézussal, hiszen olyasmiről beszél, hogy a testét adja eledelül, vére az ital, s mindezekhez kapcsolódik az ígéret: aki eszi, aki issza, az örökké fog élni. Nem könnyű mondatok ezek egy olyan Mestertől, aki nem szokott mellébeszélni. Kemény beszéd ez, ki hallgathatja? Jobb lenne nem is hallani. Ez megemészthetetlen szöveg.
Csak az akkori környezet vélekedett úgy? Nem néz ránk ugyanilyen furcsán a világ, hogy mi esszük és isszuk a Mesterünk testét és vérét? Nem gondolja sok gyülekezeti tag, hogy ez kegyes szokás, ami kihagyható az istentiszteletből? Amolyan vallásos desszert. Nem igazán tartozik a lényeghez. S akkor Jézus azt mondja: örök élete annak van, aki eszi és issza az ő testét és vérét.
Kemény beszéd ez. Ma is. Ha tényleg belegondolnánk, ragaszkodnánk ahhoz, hogy minden lehető alkalommal vehessünk úrvacsorát. Kemény beszéd Jézus szava – s nem csoda, hogy még az egyházak (felekezetek) is vitatkoznak rajta. De aki rábízza magát az értünk keményen szóló Jézusra, az rájön, hogy életfontosságú a jézusi bejelentés.
Szívekbe látó Jézus. A kemény szó folytatódik. „…azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: Lélek és élet.” Amikor megszólal, megítéli, ami a szívünkben van. Nem a felszínt nézi, ezért nem is felszínesen ítél, még csak nem is a talán könnyen kimondott vallomásainkra hagyatkozik. Szívünkbe néz és lát. Mennyire szokatlan ez Jézus földi idejében!
Amikor a hallgatóság az írástudók szavait összehasonlította a Názáretiéivel, feltűnt, hogy ő nem úgy beszél, mint az írástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van (Mt 7,29). Hatalom, amely nem uralkodás, nem önzés, hanem teremtő Lélek és életadó erő. Mennyire szokatlan ez ma, amikor a szavak nemegyszer ridegen szólalnak meg, sokszor elrejtik a valódi mondanivalót, állásfoglalás helyett pedig elkennek, vagy ide-oda hajlanak!
A jézusi szóra van szükség, hogy meghalljuk, hogy „utánamondjuk”, hirdessük. Akkor is, ha vannak közöttünk, akik nem hisznek… Mi is inkább próbálgatjuk a hit életformáját. De benne a mindent kapjuk meg.
Az utat adó Jézus. Bolyongó ősökről nem csak a Szentírás régi lapjai beszélnek. Ismerjük a mai ember bolyongásait, hiszen járunk-kelünk a világban, nem találjuk a helyünket, keressük az utunkat, és reméljük, hogy nem zsákutcába jutunk. Jézus az út, amely a kiteljesedő életbe visz, s nem a temetőbe. Szeretnénk a Jézus-utat járni, és nem távolodni tőle. Ezért van szükségünk a váratlan, már-már megdöbbentő kérdésre: „Vajon ti is el akartok menni?” Próbáljunk meg alaposan, mindent végiggondolva, őszintén válaszolni.
Úr Jézus Krisztus, te vagy az út, mi mégis úttalan utakon bolyongunk. Segíts rajtad tájékozódni, eligazodni, elindulni. Ámen.
Mihály Sándor