„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta,
hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”
(Róma 8,32)
A keresztyénséget az különbözteti meg minden más vallástól, hogy arra épül, amit Isten tett értünk Jézus Krisztus által – vagyis egy isteni cselekedetre. Ezzel szemben az összes többi világvallás azon alapul, amit nekünk kell megtennünk Isten jóindulata és bocsánata elnyerése érdekében – vagyis emberi cselekedeten. Azt tanítja, hogy meg kell tennünk bizonyos dolgokat, míg másoktól tartózkodnunk kell, ha ki akarjuk érdemelni Isten szeretetét és kegyelmét. A keresztyénség, vagyis a Krisztus-hit szerint azért teszünk meg bizonyos dolgokat és mondunk nemet másokra, amit Krisztus tett értünk. Hogyan haladhatna tovább bárki is aki megmenekült a bűn büntetésétől, az örök pokoltól, ugyanazon a pokolba vezető úton, mint előtte? Hogyan vágyna vissza a korábbi fertőbe az, akit Isten megmosott bűnei mocskából? Hogyan folytathatná úgy az életét valaki, aki megértette, hogy mit tett értünk Jézus Krisztus, mintha ez nem is lenne fontos? Hogyan vétkezhetne tovább az, aki ráébredt, hogy Krisztus milyen kínokat élt át a bűnei miatt, semmibe véve Krisztus szenvedéseit?
Bízzunk jobban Istenben. Törekedjünk arra, hogy egyre többet fogadjunk el Őtőle. Tőle, aki a saját Fiát nem kímélte értünk, és az Ő ajándékának nagysága alázatosságban fog tart bennünket. Minél alázatosabbak vagyunk, annál inkább meg tudjuk látni és érezni, milyen volt hozzánk Isten, és milyen ma is. Meglátni, hogy Krisztus értünk ontotta a vérét, és meghalt. Meglátni, hogy az Atya a tulajdon Fiát adta, amikor mi még istentelenek voltunk. Ez a hit áldott látása. Hogyha Krisztus a mienk, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Isten megszámlálhatatlan áldást ajándékozott az embernek. De elsősorban a legnagyobbat, a mennyei ajándékot adta oda nekünk. Ezután meg fog-e tagadni bármit is tőlünk, ami a javunkat szolgálja? „Ti … a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené” (1Kor 3,23). Krisztus Jézussal együtt Isten nekünk ad mindent. Lehet, hogy a nehézségek továbbra is ott lesznek az életünkben. Lehet, hogy a Sátán továbbra is azon fog fáradozni, hogy nyugtalanítson és zavarjon bennünket. De mi bizonyosak lehetünk abban, hogy amikor Isten nekünk adta az Ő Fiát, akkor mindent nekünk adott, és kész segíteni. Ő vértezett fel bennünket az útra. Mi biztosan célba fogunk érkezni, mert Isten, aki eddig vezetett bennünket, továbbra is velünk van.
És ki fog bennünket elszakítani az Ő szeretetétől? „Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver?” (Róm 8, 35). Vajon elaltathatják-e lelkünket a hamis világ megtévesztő élvezetei, vagy a Sátán csábító csalétkei? Nem, mert „mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket” (Róm 8,37). Lehet ugyan sötét és tövises az utunk, lehet nehéz és veszedelmes, vezethet kísértések, gondok között is, de ugyanaz az Isten van velünk, és tudjuk, hogy Krisztus mielőttünk már átment mindezeken. Szenvedett, kísértések érték, szidalmazták. Könyörgésekkel, esedezésekkel, könnyek között érte el azt, hogy mi most Istent Atyánknak nevezhetjük, és a menny a mi otthonunk. Miért kellene akkor félnünk?
Kedves olvasó, minket szeret az Úr! Ha azt látjuk, hogy a mi Istenünk ilyen nagy dolgokat tett értünk, akkor tudnunk kell, hogy Jézus szeretete által Isten mellettünk van. Ő előttünk járt minden nyomorúságban, hogy semmi el ne szakítson bennünket az Ő szeretetétől. Ha elhagynak a barátaink, gondoljunk arra, hogy Jézus Krisztus „olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél” (Péld 18,24). A világ elhagyhat ugyan, de az nem barát, hanem ellenség, „mert a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel” (Jak 4,4). Bármely kísértés is érjen bennünket, éljen a meggyőződés bennünk Pál apostollal együtt, hogy „sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban” (Róm 8, 38-39).
Az ördög el akarja pusztítani az Isten iránti bizalmunkat; de az Úr Jézus megmutatta nekünk, hogy Őbenne kell bíznunk. S amikor a hívő ember nem látja ezt, akkor inkább az ördögre és az ő kísértéseire néz, mint Krisztus szeretetére és hatalmára, aki legyőzte minden ellenségét. Ha azonban elfordulunk mindezektől, és csak Krisztusra figyelünk, akkor, és csakis akkor, békét nyerhetünk. „Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére... Gondoljatok rá, ...hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek” (Zsid 12,2-3).
Aki igazán megtért, abban fel sem merülhet, hogy folytassa bűnös életvitelét. Minthogy megtérésünk merőben új természetet szül, arra kezdünk vágyni, hogy többé ne vétkezzünk. Igen, időnként továbbra is elkövetünk bűnöket, de ahelyett, hogy élvezettel dagonyáznánk a mocsárban, megutáljuk, és szeretnénk szabadulni belőle. Elképzelhetetlen ötlet, hogy „hasznot húzzunk” Krisztus áldozatából, majd továbbra is bűnben éljünk. Ha valaki keresztyénnek tartja magát, de még mindig a régi, bűnös élete után vágyakozik, felmerül a kérdés, hogy csakugyan üdvösséget nyert-e.
„Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van? Ha nem, akkor még kipróbálatlanok vagytok.” (2Korinthus 13:5)
Isten próbára tesz bennünket, megvizsgál és megtisztít. Segít feltárni a valóságot. Megérteni a világot, ami körülvesz. Leginkább a hibáinkból tanulhatunk, a bukásokból. Minden okunk megvan arra, hogy önmagunkat mi is megvizsgáljuk. Igazán hiszünk? Elfogadtuk Krisztust szabadítónknak? Isten éli bennünk az életét? Nincs ennél fontosabb kérdés.
Mihály Sándor