„Várom az Urat, várja az én lelkem és bízom az Ő ígéretében. Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt.”
( Zsoltárok 130: 5-6)
Az advent szó, talán nem a legpontosabb meghatározással, magyar fordításban Úrjövetelt jelent, azaz, Jézus Krisztus eljövetelét. Az Ő születését jelenti karácsony ünnepe. Az advent tehát a várakozás és a készülődés ideje. Mi nem csupán az első eljövetel beteljesedésének ünnepére, hanem az Úr végső eljövetelének nagy napjára is készülünk.
A fenti igeversek csendes várakozásra és készületre inspirálnak bennünket.
Milyen körülmények között?
1. Sötétségben. A zsoltár szerzője maga elé képzeli a várfokon álló, éjjel strázsáló katona képét. Csillagtalan, holdtalan, sötét éjszakában nem igazán leányálom őrhelyen állni és vigyázni. Mennyire várták a reggelt, a világosságot! Számunkra a sötétség a jelenvaló világ nyomorúságát jelenti. Helyzetünknek, korunknak, egész világunknak azt a tulajdonságát, hogy fájdalmasan hiányos és elégtelen.
2. Nemcsak testileg, lelkileg is. „Várja lelkem az Urat.” Azt az Urat, aki egyszer eljött már, aki azt is mondotta magáról: „Én vagyok a világ világossága.” Ő gyújtott világosságot a mi szívünkben, hogy ránk is illesse: „ti vagytok a világ világossága”. Olyanokká tesz bennünket, mint hajdan a magyar pusztákon messze világító őrtüzek, hogy világítsunk mi is. Kicsik vagyunk mi ugyan a magunk erejével a sötét világ erőivel szembeszállni, mégis a mi hitünk legyőzi a világot, mert mi az Urat várjuk, külsőleg s belsőleg egyaránt.
3. Félelemmel és bizalommal. „…bízom az Ő ígéretében.” Azért félelemmel, hogy ne legyünk könnyelműek és képmutatók. Igaz volta és szigorú törvénye szerint büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk, viszont végtelen szeretete és atyai volta bizakodóvá tesz bennünket, és a mi életünkben is be akarja teljesíteni ígéreteit.
Mihály Sándor