„Titeket pedig az Úr papjainak neveznek, Istenünk szolgáinak mondanak.”
(Ézsaiás 61,6a)
Hogyan éljük meg mi személyes hitéletünkben, hogy az Úristen papjai vagyunk? Valóban olyan élõ Krisztus-hittel átitatott az életem, hogy papként tekint rám a külvilág? Vagy ez csak holt betû, elvont és száraz dogmatikai tétel, amelyet még én sem veszek komolyan (esetleg nem is tudok róla), nemhogy a környezetem? Péter apostol így buzdít minket: „…ti magatok is mint élõ kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.” (1Pt 2,5)