„Te vagy az én segítségem, ne vess el, ne hagyj el, szabadító Istenem!”
(Zsolt 27,9b)
Beismerni, hogy hibáztam, és nem tudom egyedül megoldani a helyzetet, nagy teher tud lenni. Sok időre van szükségem, mielőtt segítséget kérnék egy ilyen szégyenteljes helyzetben. Ezt a tengernyi időt önmarcangolással, önváddal és tépelődéssel töltöm. Kínomban majd ös szeroskadok. Ott, a mélyponton, ahol elviselhetetlenül nagy a szenvedésnyomás, hozzád kiáltok, mert te vagy az én segítségem: „…ne vess el, ne hagyj el, szabadító Istenem!” Te pedig meghallgatsz engem. Mellém térdelsz. Felsegítesz, és engeded, hogy ruhám leporoljam. Felállok, te rám nézel, nem vetsz meg. Már tudom, hogy megmenekültem.