„Pál írja: Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért…”
(1Tim 2,1)
Éppen most ülök le imádkozni, miután elolvastam a napi igét. A magam mondandója hajt az Istennel való beszélgetés felé, de most megállok egy pillanatra, és előreveszem a többieket. Aztán majd jöhetek én is, mert komolyan veszem az igei intést, és próbálom úgy formálni a mondataimat, nehogy túl hamar elkanyarodjak a magam ügyei felé. Könyörgök, imádkozom, esedezem és hálát adok ismerősökért és ismeretlenekért. Látom magam előtt azokat, akik nem is tudják, hogy valaki értük imádkozott, sőt lehet, hogy azt mondják, ők senkinek se fontosak, velük már nem törődnek… Most már én is komolyabban veszem ezeket a – többek által Reményik Sándornak tulajdonított – verssorokat: „Én nem tudom, de áldom Istent, / Ki nékem megváltást hozott, / És azt, aki értem csak / Egyszer is imádkozott.” (Valaki értem imádkozott)