„Légy óvatos, maradj nyugton! Ne félj, ne lágyuljon meg a szíved…”
(Ézs 7,4)
„Nekem aztán senki se mondja meg, mit tegyek, és legfőképpen azt, hogyan” – hangzott el egy beszélgetésben. Pedig csak jót akarunk a másiknak. De biztosan jót akarunk neki, vagy saját magunkat nyugtatjuk azzal, hogy „de legalább hozzá szóltam”? Biztosan mindig úgy közeledünk a másik felé, ahogyan ő szeretné? Jelezzük számára, hogy „csak odaülök melléd, és semmit sem mondok, érezd, hogy itt vagyok elég közel”? És akkor egyszer csak odafordul felénk, ránk tekint. És lehet, hogy nem mond semmit, csak kicsordulnak a könnyei. Tudunk így várni a másikra?