„Ki vagyok én, Uram, ó, Uram? És mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?”
(2Sám 7,18)
Reggelenként sietősen csak egy pillanatra belenézek a tükörbe, és csak halkan, hogy senki se hallja meg, ezt mondom magamban: „Jó lesz az úgy!” Pedig jobb lenne egy kicsit ott (is) elidőzni, megállni csendben, nem rohanva és hangosan felfelé tekintve ezt kiáltani, igen, kiáltani: „Köszönöm, Uram!” De van erőnk ezt nap mint nap megtenni? De van erőnk ezt nap mint nap belekiáltani a maszkokkal, lehajtott fejekkel és bezárt szívekkel teli világba? Igen, csak így lehet és csakis így lehet felülemelkedni a kétségbeesésen, betegségen, fájdalmon és gyászon. Ki vagyok én, Uram? És a válaszunk: a te gyermeked. Köszönöm, Uram!