„Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.”
(Zsolt 103,10)
Egy ember imádkozik ebben zsoltárban. Istennel beszélget. Közben magához is szól, figyelmezteti önmagát: ne légy feledékeny! Gondolj Istenre, mi minden jót köszönhetsz neki. Mindenekelőtt azt, hogy megbocsátotta bűneidet, tévedéseidet. Mindazt, amiért valójában haragudnia kellene rád. Ő azonban inkább megszabadított ezektől, és visszaadta az életedet, amitől boldognak és reménytelinek érezheted magad. Így a zsoltáros önmagával folytatott monológja Isten dicsőítésébe torkollik. Milyen lenyűgöző és önzetlen az ő szeretete! Olyan, mint a folyóvíz, elfedez, és betölt minden mélységet.