„Ó, Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem…”
(Zsolt 63,2)
Gyakran hallunk ma arról, hogy már akkor kellene vizet fogyasztani, amikor még nem is érzünk szomjúságot. A telefonos applikációktól kezdve az intelligens kulacsig többféle megoldást választhat egy modern szomjazó. Konzervatívok számára marad a pohár. De hogyan érezzünk rá a lélek szomjúságára? Dávidnak ez a zsoltára azért is csodálatos számomra, mert megmutatja, hogy miközben a júdeai sivatagban kell tartózkodnia, megfogalmazódik számára, hogy bár a teste nélkülözést szenved, lelkével akkor is, a pusztában is tud Istenhez kapcsolódni. Ő közel van hozzánk, és betölti lelkünket jelenlétének örömével.