Szeretjük, ha valaki önkritikát gyakorol, ha belátja hibáit. Ha velünk szemben teszi ezt, az igazi elégtétel. Ilyenkor mi is kegyelmet gyakorolunk. De amikor nekünk kell belátni hibáinkat, önkritikát gyakorolni, azt egyáltalán nem érezzük kegyelmi állapotnak. Sokkal inkább vereségnek, csatavesztésnek. Az Úr kegyelméből való élet: ha fontos, hogy megtapasztaljuk, megéljük az ő irgalmát, akkor alázattal kell felvállalnunk hibáinkat, bevallanunk bűneinket. Akkor megérezzük, hogy Isten felemel, és valósággá válik igéje. Az Úr közelében, szeretetéből élhetünk. Így válik a vereségünk, veszteségünk erővé, így építi Isten az ő Lelke által az iránta való bizalmat bennünk.